A melleket rendelő férfi esete,
avagy létezik e az „Igazi” és „Tökéletes” egyszerre
A történet:
Fiatal hölgy, 28 éves. Szép tekintetű, sportos testalkatú, kellemes hangú. Egy ruházati boltban volt eladó, és ott megismerkedett egy 39 éves férfi vásárlóval. A tulajdonos nem szerette az ilyesmit, ezért a férfi kezdetben minden héten, később minden nap vásárolt magának nadrágot, pólót, csak hogy találkozzanak. A vásárlói potenciál és a férfi potenciál konstans együttjárása történt. Az ismeretségből kapcsolat lett, összeköltözés. A párterápiára már közös akarattal jöttek, 3 év múlva. A nő úgy érezte, hogy ő nem jó, nem elég, nem az IGAZI, és a legnagyobb problémájaként azt nevezte meg, hogy őt igazán a férfi nem fogadja el. A férfi azt mesélte, hogy ő nagyon szereti a telt kebleket, és amikor megismerkedtek, a kapcsolatba érkező mellek mérete jóval nagyobb volt, az volt a TÖKÉLETES. A nő, az egyik nyárra 15 kilót fogyott és így eltűntek a cicik. A férfi kérése az volt, hogy egy plasztikai műtét segítségével legyen ismét nagyobb a melltartók mérete.
Gondolatok a történet mögött:
(Véleményem szerint az is kérdés, hogy lehetséges e, kell e a címben nevezett jelzőket használni.) Az biztos, hogy a párterápiákon, személyes beszélgetésekben rendre felmerül a téma, hogyan lehetne a másikat megváltoztatni, hol van már az Igazi, a nagy Ő. Gyakori beszédtéma az is, hogy éppen Mr. Tökéletes vagy Ms. Tökéletes hajkurászása milyen nehézségeket okoz, hogy mennyit számít a külső, vagy mikortól fontosak a személyes tulajdonságok. Az biztosnak látszik, hogy a kapcsolataink bizonyos szakaszaiban szeretnénk a másikat formálni, vagy „intézkedni” arról, hogy megváltozzon.
Amikor elment a pár (mindig le szoktam írni a megfogalmazódott érzéseimet, gondolataimat, mert azok segítenek a munkámban) szabad asszociációban először a testszobrászat, mint kifejezés jutott eszembe, majd a szobrászok, beugrottak a görög szobrok, így Pygmalion (Pügmalion) és végül a Pügmalion-effektusról tanultak. Pügmalion egy ügyes szobrász volt, Ciprus szigetén élt. Eleinte keresett maga mellé nőket, azonban rendre csalódott: feslettek voltak, prostiként viselkedtek, becsapták. Nem olyanok voltak, mint akit elképzelt: szép, kedves, finom és tökéletes alakú. Így hát a szobrász megalkotta Galatea, a tökéletes nő szobrát. A szobra szebb lett, mint a valaha élt legvonzóbb nő. Végül Pügmalion beleszeretett a szobornőbe: ajándékot vitt neki, beszélt hozzá, melléült étkezni, öltöztette. Pügmalion beleszeretett a saját fantáziájába, amit a nőről elképzelt, milyen lenne, ha élne. Beleszeretett valakibe, aki soha nem szereti majd viszont. Nem is beszél, de így biztosan nem lesz konfliktus. A párterápia és pszichológia azokra a kapcsolatokra használja ezt a fogalmat, ahol a partnerek úgy szeretnék megváltoztatni a másikat, hogy az általuk elképzelt tökéletes ideálhoz hasonlítsanak: ruhát vesznek, elhalmozzák, de érződik, hogy a másikat tárgyként kezelik. Nem azért érdekes, vagy értékes, mert létezik, hanem addig az, amíg megfelel az ideáknak. Ez lehet férfi is, nő is, nincsen különbség.
De nem csak így lehet szobrászkodni egy kapcsolatban. Valóban létezhet változás, de ennek egy fontos feltétele a bizalom (önmagunkban és a másikban is), a másik fél kölcsönös elismerése, és a saját egészséges önbecsülés megléte. Michelangelo neves szobrász volt, és azt vallotta, hogy nem az általa elgondolt szobrot kell kifaragnia a kőtömbből. A kőtömbben már benne van az alkotás, neki más dolga nincs, csak itt-ott segíteni, hogy maga valójában megjelenjen a szobor. A Michelangelo-effektus, vagy hatás azokra a kapcsolatokra igaz, ahol a felek kölcsönösen segítik egymást, hogy valódi énjüket elő tudják hozni, ki tudjanak bontakozni. Ezekben a kapcsolatokban mind a munkában, mind a magánéletben jobban teljesítenek, természetesebben viselkednek a felek. Azokban a kapcsolatokban, ahol a felek sokféle módon támogatják egymást (például visszajelzéssel, építő kritikával), továbbtart a szerelem édes érzése is.
A történet vége:
A férfi hamarosan feladta a kérlelést, és egy hosszabb üléssorozatban kiderült, hogy nagyon félt a párja új alakjától, hiszen ő a teltebb hölgyeket szerette. A telt testalkathoz a melegséget, a házias, szeretetteljes női szerepeket társította. Idővel azonban megbizonyosodott róla, hogy a testen kívül a nő tulajdonságai nem változtak. Így újra képes lett bízni partnerében, és megállni a szobrászkodással. A pár hölgy tagja végül maga jelentkezett a műtétre egy év után, saját akaratából, de hogy lett a műtétből valami, azt már sajnos, nem tudtam követni. Minap láttam őket az utcán együtt, kézenfogva a virágkocsikat nézegették.
„La morale”:
Az Igazi mindig Tökéletes, de a Tökéletes nem mindig az Igazi :).
